Mesélnél magadról pár szóban?
Szerencsésnek mondhatom magam, azt csinálhatom, amit szeretek, ráadásul a magam ura vagyok. Egy Oroszlán ettől jól érezhetné magát a bőrében, ám engem a sors megvert egy kiadós maximalizmussal, így az összkép már kevésbé idilli. Imádom Keletet és a kihívásokat. Az elmúlt huszonöt évem ennek jegyében telt és így tervezem a következő húszat is. Ja, a jó pálinkát ki ne felejtsem!

Merrefelé laksz?
Budakalász ófalusi, macskaköves utcájában leheltünk új életet egy százéves házba. Itt növelgetjük háromtagú fészekaljánkat a négylábú Totóval súlyosbítva. A mi utcánkban még köszönnek az emberek és erre büszke vagyok.

Ha választhatnál, hol laknál a legszívesebben a világban?
(Még mindig) Magyarországon: ide születtem, itt nőttem föl, itt vagyok otthon és sehol máshol nem értenénk félszavakból egymást – a gyerekeink még kevésbé. Pedig van kitekintésem, más földrészekre, egészen más kultúrákra. Gyakran meg is merítkezem bennük, mert egy darabka belőlem ott érzi otthon magát.

Tanultál iskolában fotózni?
Szerencsére nem. Nem tudom pontosan Hamvast idézni, de a lényege ez: az egyetemek azok a helyek, ahol az ember megszerzi azt a korlátoltságot, amit aztán szaktudásnak hívnak.

Mióta vagy fotós?
Amikor átvettem a közgazdász diplomám, tudtam, egyetlen percet sem fogok a szakmában dolgozni. Jobban vonzott az utazás, a fotózás, úgyis már nyakig ültem benne. Azóta tizenöt év szaladt el, ebből három év Pécsi József fotóművészeti ösztöndíjjal, tagja lettem a Magyar Fotóművészek Szövetségének és egyik alapítója a Pillanart Magyar Esküvőfotós Szövetségnek. Belefért még félszáz kiállítás, féltucat könyv, nívós sajtófotós díjak.

Mióta vagy esküvőfotós?
Mióta megalapítottuk a Pillanartot, annak érzem magam. Már tudatosan eskifotózom, azelőtt csak haknizásnak tartottam.

Ki vagy mi ösztönzött arra, hogy esküvőfotós légy?
Egy évtizeden keresztül fotóesszéken dolgoztam Ázsiában és itthon, ebben leltem a legtöbb örömöm. A hazai alkalmazott fotográfiában pedig az esküvőfotózás messze az egyetlen műfaj, amiben valami nagyon hasonlót csinálhatok és amiből egy öttagú család fenttartására is futhatja.

Hogyan jellemeznéd a fotózási stílusodat?
Fotóesszé, tiszta képek. Az esküvőkben inkább a sztorit látom, igyekszem kerek történetet gyúrni belőlük riportfotóval, tájképezéssel, emberábrázolással. A tiszta képek alatt pedig azt értem, hogy az utómunkámban nincs hókusz-pókusz, hiteles, valódi képeket kapnak a párok, amin inkább az érzelmek, mint az utólag hozzáadott effektek a főszereplők.

Ki tudnál emelni és elmesélni pár mondatban egy esküvőt, ami a legérdekesebb/legextrémebb volt?

A legkedvesebbről mesélnék. Mesélek, hiszen mesébe illő a történet és szereplői. Bhavna indiai származású, Michael pedig echte angol, mindkét, röviddel egymás utáni esküvőjüket is fotózhattam. A polgárit Budapesten tartották, a másodikat Londonban hindu hagyományok szerint, kétszáz vendéggel, három napon át. Mert mindvégig mellettük voltam, jobban beleláthattam a szelíd pár életébe, érzelmeibe, így derült ki, hogy az apa, ortodox hindu lévén, hallani sem akar egy „vörösnyakúval” kötendő házasságról. Jobbnak látták meg sem hívni őt, ráadásul Bhavna attól tartott, hogy ennek ellenére a három nap valamelyikén felbukkan és véget vet a szertartásnak. Csúnyán.

A második nap ez majdnem be is következett. Az apát ugyan sikerült az ünneplő ház ajtaján kívülre tessékelni, ám bent Bhavna könnyei csorogtak. Mivel a „bánatapa” órák múltán sem tágított a háztól, megegyeztek abban, hogy beszélnek egymással, négyszemközt. Az apa végül Michaelt is bekérette kettejükhöz (ez volt az első találkozásuk!), hogy kifaggassa, mire föl akarja elvenni a lányát, majd a benne dúló érzelmekkel láthatóan birkózva távozott. Amikor kilépett az ajtón, kezében egy nagyobbacska kockás füzetett szorongatott, a felső lapja vörös tintával volt teleírva. Bhavna rögtönzött rá kézzel meghívót apjának. Senki sem tudta, mit hoz a másnap, eljön-e a fő hindu szertartásra és hogyan viseli majd magát. Talán maga az apa sem. Az éjszaka minden bizonnyal vívódással telt, bensőjében csatázott lánya döntése az évezredes világképpel, hagyománnyal.

Reggelre kicsípte magát, Bhavnával, Michaellel és kétszázadmagával kezdetét vette a hosszadalmas szertartás, s ő mindvégig a vallási előírásoknak, a családi elvárásoknak egyaránt megfelelve végezte apai teendőit. Amikor órákkal később a vendégektől megüresedett a szertartásterem, az áldozati fűszerek nehéz füstje is szétoszlott, e három ember – egy nap után újra – egyedül és egymásnak maradt. Először apa és lánya borult össze, hosszasan ölelték egymást, aztán Michaellel, ugyanúgy. Szerencsésnek tartom magam, hogy ennek az áldott pillanatnak egyedül a fényképezőgépem és én lehettem tanúja.