ANDREA & PHILIP Ausztria, Wöthersee
Évről évre több esküvőt fotózom Ausztriában és minden alkalommal elcsodálkozom azon a könnyedségen és felszabadultságon, ami a külföldi esküvőket körüllengi. Kint – ahogy a mindennapokon – az esküvőkön is a no para, no stress és a don’t worry, be happy a módi. Elleshetnénk valamit tőlük.
Itthon inkább a megfelelési kényszer, a feszültség, a görcs az úr, a kulturális különbség néha egészen szembeszőkő. Nemrégiben egy vecsési pár figyelmeztetett jó előre, ha a szertartás alatt a fotós megközelítené a vörös szőnyeget a pap azonnal félbeszakítja a szertartást. Dél-Tirolban pont ellenkezőleg jártam, amikor a szertartást megelőzően fotósként bemutatkoztam az olasz anyanyelvű atyának, széles mosollyal megszorongatta a kezemet és csak annyit mondott: azt csinál, ami jól esik. És nyilvánvalóan úgy értette, ami jól esik a párnak, a násznépnek, mindenkinek egyaránt. Nem is illik ezzel a bizalommal visszaélni.
Karintiában is inkább emberből vannak a tisztelendők, ott a szertartás előtt a pár kutyájával egyetemben érkeztem meg a kápolnába, az atyának be is
mutattam Oscart, mint négylábú tanút, mire az atyának felszökött a szemöldöke (széles mosoly itt is), sarkon fordult, majd kisvártatva megjelent egy pórázzal, a póráz végén falatnyi kutyával: Nekem is van egy Oscárom! Mire elkezdődött a szertartás az első sorban már három kedvenc képviselte az ebtársadalmat és láss csodát, az egész lezajlott incidens nélkül, ám annál nagyobb farokcsóválás közepette.
Míg itthon egy defektes biztosítótű az örömapa hajtókáján a menyasszony idegösszeomlásához vezethet, addig más nemzetek lányai a kisebb katasztrófát is képesek a maguk örömére fordítani. Már nem tudom, kié a történet: nyári esküvő, vegyes pár, ausztrál vendégek, Budapestről a hosszú autóbuszozás közepén leszakad az ég, mire az alföld-közepi kis kápolnához érnek, tenger a sár. Az ausztrál hölgyek lecsatolják a tűsarkút és önfeledt mosollyal lépnek le a buszról és vihogva tapicskolnak a kápolna felé. Mezitláb.
Elleshetnénk tőlük valamit.