Hová néz a Balaton tükre? Isten a Napra állította rá. Csillagvizsgáló víztükör. Jégtükör. Hol hullámzó, hol megkeményedő radar: százezer évek óta figyeli a föntieket, s mindent tud róluk.
Szépség és halálfélelem.
A fiúk itthon járták be ezt a Grönlandot, gyermekszánkóval, kezükben a jég törékenységét-erejét próbáló-kopogtató vascsővel. A hó fölött éjszaka úgy sütött a sötét, mintha korom-nap is létezne, éjjel feketét sugárzó.
Hová a sátrat? A viharos szél ellen oltalmazó torlasz sehol, a vascsövet faragták bele a jégbe, ivóvizüket locsolták gyökeréhez, keményen beléfagyott: most már volt mihez kipányvázni a zöld sátrat, benne a vörös hálózsákot: az egyetlen meleg foltot a fagyban és álomban. Lobogó, piros vitorla a jégen. Mintha száguldásában lobogna, az egész jég a semmibe siklana: éjszaka a múltba, nappal a jövőbe.
Befeküdtek a vörös zsákba, magukra húzták a sátor villámzárát, s kezük ügyébe tették a nyitott pengéjű kést, mert szélrohamban nincs idő cipzárat keresni-húzni: akkor majd kivágják magukat. A kés is jéghideg.
Nyög, jajong, sikítgat-morog és énekel alattuk hatszáz négyzetkilométer jég. Fuvolahang és kráterbasszus. Méla dörgés és rekedt robbanások. Feszülten fekszenek, idegeikben még a nappali ajándék-naptündöklés emlékével, de éjszakai félelemben. Fogalmuk sem volt, akadt-e már őrült, aki éjszaka gyönge sátorban kifeküdt volna a jég közepére, merő kíváncsiságból, mások helyett tanúskodni majd az egzotikus itthoni utazásról. Később, a szárazföldön tudták meg, hogy kemény fagyban is mozdul a jég, a tóban furcsa vizek buzognak, láthatatlan patakok, folyók keresztezik egymást, mintha drámai lelki életet élne a víz, vagy (ne oly költőin!) korognának roppant belei. Zubognak a mélyben egymás ellen (és össze) az áramlatok, emlékek és halak.
Ha a vándor alatt beszakadna a jég, kikapaszkodnia jóformán lehetetlen. Megragadhatja ugyan a fehér szakadék peremét, ám az máris törik. Hiába van
