Bhavna indiai származású, Michael angol, mindkettőjüket kivételesen szelíd lélekkel ajándékozta meg az ég. A sors négy évre pottyantotta őket a mi Budapestünkre, azon belül is az én utamba és hálás vagyok a sorsnak, mert ez a véletlen (?) útkereszteződés két mesébe illő történettel is megajándékozott. Az első a megismerkedésükről szól.
London külvárosának sok ezer kiadó lakásának egyikében a tanév kezdetével négy diák bérelt egy-egy szobát. A beköltözéskor illőn bemutatkoztak egymásnak, aztán ki-ki élte a saját életét. De két lakó egy idő után azon kapta magát, hogy egyre többet lóg egymás társaságában, egyre több beszélgetés

Ezt a párt a sors négy évre pottyantotta a mi Budapestünkre, azon belül is az én utamba és hálás vagyok a sorsnak, mert ez a véletlen (?) útkereszteződés két mesébe illő történettel is megajándékozott. Ez a második, apáról és lányáról szól.
A mesébe illő a történet szereplői Bhavna, indiai származású, Michael pedig echte angol. Mindkét, röviddel egymás utáni esküvőjüket is fotózhattam. A polgárit Budapesten tartották, a másodikat Londonban hindu hagyományok szerint, kétszáz vendéggel, három napon át. Mert mindvégig mellettük voltam, jobban beleláthattam a szelíd pár életébe, érzelmeibe, így derült ki, hogy az apa, ortodox hindu lévén, hallani sem akar egy „vörösnyakúval” kötendő házasságról. Jobbnak látták meg sem hívni őt, ráadásul Bhavna attól tartott, hogy ennek ellenére a három nap valamelyikén felbukkan és véget vet a szertartásnak. Csúnyán.
A második nap ez majdnem be is következett. Az apát ugyan sikerült az ünneplő ház ajtaján kívülre tessékelni, ám bent Bhavna könnyei csorogtak. Mivel a „bánatapa” órák múltán sem tágított a háztól, megegyeztek abban, hogy beszélnek egymással, négyszemközt. Az apa végül Michaelt is bekérette

Évről évre több esküvőt fotózom Ausztriában és minden alkalommal elcsodálkozom azon a könnyedségen és felszabadultságon, ami a külföldi esküvőket körüllengi. Kint – ahogy a mindennapokon – az esküvőkön is a no para, no stress és a don’t worry, be happy a módi. Elleshetnénk valamit tőlük.
Itthon inkább a megfelelési kényszer, a feszültség, a görcs az úr, a kulturális különbség néha egészen szembeszőkő. Nemrégiben egy vecsési pár figyelmeztetett jó előre, ha a szertartás alatt a fotós megközelítené a vörös szőnyeget a pap azonnal félbeszakítja a szertartást. Dél-Tirolban pont ellenkezőleg jártam, amikor a szertartást megelőzően fotósként bemutatkoztam az olasz anyanyelvű atyának, széles mosollyal megszorongatta a kezemet és csak annyit mondott: azt csinál, ami jól esik. És nyilvánvalóan úgy értette, ami jól esik a párnak, a násznépnek, mindenkinek egyaránt. Nem is illik ezzel a bizalommal visszaélni.
Karintiában is inkább emberből vannak a tisztelendők, ott a szertartás előtt a pár kutyájával egyetemben érkeztem meg a kápolnába, az atyának be is