A Bajkál – Helye a Csöndnek
Vannak a Földön helyei a csöndnek, amelyek erõterében elgyöngülnek a szavak. Értelmüket vesztik vagy mást jelentenek. Itt mindig egyedül van az odavetõdött idegen, mert nem tud kiszabadulni abból a harangból, amelyet az e helyen kiszakadó Én és a Hely, e kettõ megismételhetetlen kölcsönhatása borít föléje.
Számomra ilyen hely a Bajkál, szálfaegyenes fenyõkkel, néhol nyírekkel a tó körüli meredek hegyoldalakon, mögöttünk a csúcsok, elõttünk a végeláthatatlan víztükör. A Bajkál-tó, hegykoszorúba zárt édesvízi tenger, legenda, himnikus tisztaságú dal és trágár csasztuska, csoda és hétköznap, kristálytiszta és megismerhetetlen, hatalmas, megközelíthetetlen és védtelen, és sebezhetõ, mint Oroszország lelke.
Ha valaki akarja, sokáig folytathatja a felsorolást a Bajkálról, én Valentyin Raszputyin néhány sorát tömörnek és igaznak érzem. ”Még mindig mérkõzöm a Bajkállal, és érzem saját siketségemet és némaságomat; azt, hogy képtelen vagyok leírni, amit magam elõtt látok. Az embernek nincs elég érzékszerve ahhoz, hogy fel tudja fogni ezt a csodát.” Magát a Bajkált úgysem tudja senki halandó. Elmondani meg végképpen nem. Marad mentségül, hogy tudunk róla, meg talán a fényképezõgép.
M. Lengyel László
