BALATONÁTKELÉS – ZSEBEXPEDÍCIÓ

Hová néz a Balaton tükre? Isten a Napra állította rá. Csillagvizsgáló víztükör. Jégtükör. Hol hullámzó, hol megkeményedő radar: százezer évek óta figyeli a föntieket, s mindent tud róluk.

Szépség és halálfélelem.

A fiúk itthon járták be ezt a Grönlandot, gyermekszánkóval, kezükben a jég törékenységét-erejét próbáló-kopogtató vascsővel. A hó fölött éjszaka úgy sütött a sötét,  mintha korom-nap is létezne, éjjel feketét sugárzó.

Hová a sátrat? A viharos szél ellen oltalmazó torlasz sehol, a vascsövet faragták bele a jégbe, ivóvizüket locsolták gyökeréhez, keményen beléfagyott: most  már volt mihez kipányvázni a  zöld sátrat, benne a vörös hálózsákot: az egyetlen meleg foltot a fagyban és álomban. Lobogó, piros vitorla a jégen. Mintha száguldásában lobogna, az egész  jég a semmibe siklana: éjszaka a múltba, nappal a jövőbe.

Befeküdtek a vörös zsákba, magukra húzták a sátor villámzárát, s kezük ügyébe tették a nyitott pengéjű kést, mert szélrohamban nincs idő cipzárat keresni-húzni: akkor majd  kivágják magukat. A kés is jéghideg.

Nyög, jajong, sikítgat-morog és énekel alattuk hatszáz  négyzetkilométer jég. Fuvolahang és kráterbasszus. Méla dörgés és rekedt robbanások. Feszülten fekszenek, idegeikben még a nappali ajándék-naptündöklés emlékével, de éjszakai félelemben. Fogalmuk sem volt, akadt-e  már őrült, aki éjszaka gyönge sátorban kifeküdt volna a jég közepére, merő kíváncsiságból, mások helyett tanúskodni majd az egzotikus itthoni utazásról. Később, a szárazföldön tudták meg, hogy kemény fagyban is mozdul a jég, a tóban furcsa vizek buzognak, láthatatlan patakok, folyók keresztezik egymást, mintha drámai lelki életet élne a víz, vagy (ne oly költőin!) korognának roppant belei. Zubognak a mélyben egymás ellen (és össze) az áramlatok, emlékek és halak.

Ha a vándor alatt beszakadna a jég, kikapaszkodnia jóformán lehetetlen. Megragadhatja ugyan a fehér szakadék peremét, ám az máris törik.  Hiába van

segítő társa, akkor sincs sok esélye megmenekedni; ehhez hosszú rudak és erős tapasztalatok szükségesek, és nem csak óvatosan, de gyorsan is kell cselekedni, mert a test a jégben-vízben hamar halálra hűl. S ha nem szakad is be a jég – mondják: hosszú-nagy hidegben  méteresre is vastagodhat! – úszó jégszigetek válhatnak le. Ha ilyenen  találja magát a vándor, s a tábla a tó hosszában, észak-déli sodrásban lebeg, az közel nyolcvan kilométeres táv; ennek az útnak is halál a vége. Ilyenkor nem hasonlít a tó a meztelenkedő idegenforgalom paradicsomára.

Feküdtek hát a fiúk a feszült sötétben, görcsös izmokkal, s hirtelen felbömbölt az irdatlan jégmező, orkánhangon s bombákkal ropogott, mintha vulkán tört volna ki alattuk.  Jégvulkán. Fagy lávája.

A késhez nem nyúltak, föltépték a villámzárat, kiugrottak a láthatatlan vörös lobogásból, s hallj te, világ: kint alig hallszott valami, mintha csöndesen szuszogott volna minden, csak jajongott olykor a jég, s ropogtak kristályai. A fiúk voltak a hangdobozai a rettentő rianásnak, az idegeik érzékeny antenna-gyökerei behálózták  a kemény Balatont, s ötezer decibelre  erősödött fel az alattuk végigvillámló jégrepedés.

Magyarország közepén kis Északi Sark. Minden évben elolvad, földközi-tengeri-nyarat játszik, édes hőséget, mintha elfelejtené téli álmát, téli álmában a csikorgó hómezőket. Lányok, mikor fél-pucéran kacagtok a kék égre, gondoljatok a két őrültre, aki gyerekródlival mászta meg  a laposra  mángorolt-nyújtott-kiterített gleccsert.

A fotókról pedig nincs mit szólni: betöltik a teret – mint egy Bach hangverseny. Badacsony bazalt-fugái mély hangon szólóznak, s a fényképek végtelenre futtatott ezer féle fehére, a horgolt jég, a fagy-sziporkák, a tátogó buborékok elhalkulnak. Közép-Európa legnagyobb tava tenyérnyi,  csészényi fényképekben is elfért. Íme, csak mélység kérdése: az egész Balaton jegestől betölthető a látvány poharaiba. Megrészegülünk és kijózanodunk tőle.

Bodor Pál (Diurnus)